02.

Minden tagom úgy remegett, mint a nyárfalevél. A californiai Long Beach város kikötőjének partján álltunk, ahol a hajónk horgonyzott. A torkomban óriási gombóc keletkezett, a gyomrom görcsbe rándult, a szívem ezerrel zakatolt a mellkasomban. Nagyokat nyeltem, szaggatottan, mélyeket szippantottam a levegőből, igyekeztem visszatartani egy veszélyesen közelgő pánikrohamot. A kezemet a füleimre tapasztottam, egyszerűen nem bírtam hallgatni a víz hullámzását.

– Nyugodj meg, harcos – karolta át a vállamat apu – Mindjárt felszállunk és jobb lesz, kincsem, ígérem – Puszit nyomott a homlokomra és erősen magához szorított.

Válaszképp csak egy nyöszörgésre futotta. A fejemben Jace fehér, élettelen arca lebegett annak a tónak a felszínén, és akárhogy próbáltam képtelen voltam kiűzni azt a szörnyű képet a gondolataimból.  Az első könnycseppek szép lassan utat törtek, hiába tartottam görcsösen csukva a szemeim, mégis sikerült legördülniük. Fájt. Belülről marcangolt és semmit nem tehettem ellene. Az én bűnöm volt. Megérdemeltem.

A lábaim hirtelen felemelkedtek a földről és a hűvös szellő egyszercsak meglobogtatta a hajamat. Már keservesen zokogtam, a saját hangom elnyomott minden más külső zajt. Annyira kínzott az a borzalmas emlék, hogy úgy éreztem engem is elragad.

– Nem akarom! – suttogtam.

Vergődtem és fuldokoltam a két kar között melyek védelmezően fonódtak körém. Annyira erősen haraptam az alsó ajkamat, hogy a vér is kibuggyant. A sós és keserű íz keveréke ellepte a számat, mikor apci hangja megnyugtatóan így szólt:

– Itt vagyunk, Cas – mondta – Minden rendben, harcosom – Puha anyagot éreztem a hátam alatt, míg apa végigsimított az arcomon. A sírásom csillapodott, ahogy rájöttem, hogy most már fedett helyen vagyunk. Az oldalam szúrni kezdett, de a látásom kitisztult, próbáltam újra egyenletesen lélegezni, szép dolgokra gondoltam, hogy elhesegethessem a rosszakat, amik szét akartak szakítani.

– Jól vagyok, apu. Tényleg – szipogtam – Csak hagyj egy kicsit egyedül, jó? – néztem rá kérlelő tekintettel.

– Biztos?

Aprót bólintottam. Apci együttérzően megszorította a karomat, majd kiment.

Jace-nek sosem volt, és soha nem is lesz olyan temetése, olyan hozzá méltó búcsúja az élettől, amit mindennél jobban megérdemelt volna. Rajtam kívül mindenkiben, aki ismerte őt vagy csak egy kicsit is fontos volt neki, ott bujkál, ott lángol a remény, hogy az a törékeny kisfiú odakint valahol, felnőtt, és boldog. De én tudom, hogy ez nem igaz. Jacey sosem ácsoroghatott végig egyetlen évzárót sem, sosem felvételizhetett, sosem járhatott gimibe, sosem lehetett barátnője, sosem csókolózhatott, sosem eshetett szerelembe, sosem írhatott piszok nehéz matek dolgozatokat, sosem érettségizhetett. Még annyi, de annyi minden várt volna rá, amit nem tapasztalhatott meg. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és vadul kutató tekintettel végigpásztáztam a szoba hófehér falain és sötétszürke padlóján. Zihálva túrtam bele az egyik utazótáskámba és halásztam ki belőle egy füzetet és egy – a hegyezéstől összement kis grafitceruzát.

JACE PARKER DOYLE. Elhunyt: 2003. május 28.

Jace?

Igen, Mir?

Ígérd meg, hogy örökké barátok maradunk.

Nem tehetem.

Miért?

Mert nem fogok örökké élni.

Kitéptem a lapot a füzetemből, gondosan összehajtottam, majd kinyitottam a kerek ablakot. Kinyújtottam a kezemet és hagytam, hogy a legközelebbi erősebb fuvallat elrepítse a papírral együtt a ráolvadt szavakat.

– Mira! – ordította Dorine feltépve a kabinunk ajtaját – Te álszent kis kígyó, ájulást tettetsz, hogy hamarabb felengedjenek? Anyuval még vagy húsz percig ott álltunk kikötőben, lassan kezdtem elolvadni! - kiabálta, egy cseppet sem törődött azzal, hogy a húga éppen az ablakon át kidugott karral állt előtte.

– Nem tettetem – feleltem egyszerűen, majd hagytam, hogy a nővérem tovább dühöngjön és visszaültem az ágyra.

Miután a drága testvérkém kitombolta magát és az egész ruhatárát elrendezte a négyből három szekrényben (nagylelkűen nekem adta az utolsót, természetesen a legkisebbet), így szólt:

– Leléptem a medencéhez, ha kérdezik nem ismerjük egymást és csak, hogy tudd azt kívánom bár egyke lennék – Majd a törülközője, napteje, szalmakalapja és a motyogásai társaságában olyan gyorsan viharzott ki, hogy szőke fürtjei majdnem az ajtó és a félfa között ragadtak.

Fájdalmasat sóhajtottam, az ajkaimat egyetlen, hosszú vonallá préseltem, kedvem lett volna akkorát ordítani, hogy az egész hajó hallja. De nem tettem. Helyette inkább beletemettem az arcom a kedvenc kiskutyás párnámba -  amit otthonról hoztam - és mint már oly sokszor, most is megtöltöttem a könnyeimmel.

Kopp-kopp. A csöndes hüppögésem halk zaját erőteljes kopogás törte meg. Nem válaszoltam. Úgy gondoltam csak apu, vagy esetleg anyu jött ellenőrizni, hogy jól vagyok e, így elnémultam. Nem használt ugyanis nyílt a bejárat, de mikor felültem, hogy melegebb éghajlatra küldjem az egyik szülőmet, nem ők álltak a küszöbömön.

– Öhm... takarítás? – vakargatta meg a tarkóját a srác, akit anyunak hittem.

Összeráncolt homlokkal meredtem rá.

– Kérdezed vagy mondod? – A fiú felröhögött, majd a tisztítószerekkel teli kocsiját maga után húzva beljebb lépett.

– Mondom – felelte mosolyogva. Furcsán vizslatta a szemeimet, amit először nem értettem, csak pár másodperc után jöttem rá, hogy valószínűleg rendesen be lehettek pirosodva és duzzadva a sírástól. Komótosan feltápászkodtam. A fürdőszobai csapnál megmosakodtam, majd nekidöntöttem a hátam. Az ismeretlen srác, pedig időközben nekiállt felmosni a padlót.

– Már nem bántásképp, de a bejárók általában nem...lányok? - nyögtem ki az égető kérdést, ami a takarítófiú megjelenése óta foglalkoztatott.

– De. Általában azok. Khm...Szexista – köhintette.

– Jaj, nem dehogyis! – emeltem magam elé a kezem védekezően – Csak olyan fura volt, vagyis hogy nem fura, csak eddig még mindig...na, jó ebből már nem jövök ki jól – dadogtam fülig pirulva.

A felmosóbotot ügyesen forgató srác felnevetett, mire én is kuncogni kezdtem.

– Nem is vártam mást. Az olyanok, mint te sosem ismerték a tisztességes munka fogalmát – Egy pillanat alatt stílust váltott és megvetően köpte felém a szavakat.

Hátrahőköltem. Nem értettem a hirtelen hangulat ingadozását. Talán valami rosszat mondtam?

– Az olyanok, mint én? – vontam föl a szemöldökömet – Miért én milyen vagyok?

Felsóhajtott. Koromfekete tincsei a homlokához csapódtak, ahogy felegyenesedett és gondolkodott a válaszon.

– Úri – felelte végül.

– És ezt öt kerek percnyi ismeretség után állapítottad meg? – röhögtem fel kínosan – Kicsit sem előítéletes.

– Mondja ezt a szexisták királynője – vetette oda gunyorosan.

– Akkor te meg az előítéletesség királya! – vágtam vissza enyhén hisztérikusan.

– Te kis… – kezdte volna, ha a nővérkémnek nem éppen akkor jutott volna eszébe, hogy ő bizony elfelejtette vinni a napszemüvegét.