01.

Fortyogtam. Ordítani tudtam volna. Ordítani anyámmal, apámmal, de legfőképp Dorine-nal.

– Kizárt dolog – szögeztem le határozottan. Semmivel nem tudnak rávenni. Semmivel.

– Mira. Drága húgocskám. Anyuék már lefoglalták és kifizették az utat négy főre. Jönni fogsz – Dorine szeme szikrákat szórt, ahogy összefont karral, elégedetten ácsorgott előttem. Egyértelművé tette, hogy ezúttal bizony ő nyert és én nem tehetek ellene semmit. Apu együttérzően pillantott felém, ő sem volt igazán elragadtatva anyu és a nővérem hirtelen nyaralási kedvétől.

– Pontosan tudjátok, hogy rühellem a vizet! Erre előálltok egy rohadt hajóúttal? – dühöngtem. De hiába. Mintha csak a falnak beszélnék.

– Meglátod jó móka lesz, kicsim! – mosolygott rám anya ártatlanul. Habár a szája fölfelé görbült, az arca kimerültséget és fájdalmat sugárzott. Az elmúlt néhány hónapban rengeteget túlórázott, a keze remegett, mikor óvatosan végigsimított a karomon. Fáradt és gyenge volt, féltettem őt. Szüksége volt egy kis pihenésre. A tekintetem Dorine gonosz vigyorára siklott, majd át apu helyeslő bólintására.

– Kérlek – tátogtam.

Apa élesen szívta be a levegőt, majd engedte ki azt. Sajnált engem, de közben nagyon aggódott a felesége egészségügyi állapota miatt. Magát hibáztatta, hisz ő nem talált munkát már lassan egy éve. Üveges tekintettel meredtem a padlóra.

– Biztos, hogy nem mehetnétek mégis csak hárman? – tettem egy utolsó kétségbeesett próbálkozást a maradásomra.

– Nem – vágta rá egyből Dorine. 

– De... – könyörögtem.

– Nem! – A nővérkém ezúttal erélyes volt és ellentmondást nem tűrő. Dorine-nak ez az oldala mindig is megrémített. Megadóan bólintottam – Helyes. Kössz, húgi – trappolt föl az emeletre.

Sírógörcs kerültett, éreztem, ahogy megremeg a lábam és igen nehezére esik megtartani a súlyomat.

– Köszi, harcos – súgta oda az egyetlen cinkosom és az öklét nyújtotta.

– Szeretlek, apci – érintettem a kezem az övéhez. Halvány mosolyt erőltettem magamra. Legalább valaki megért.

– Én is, Casy – Gyors puszit nyomott a homlokomra, majd az álmosságtól meggörnyedt anyuval együtt – aki hálásan pillantott rám, a konyhába vonult.

Ingadozva vettem az irányt a lépcső felé, de a sajátom helyett a nővérem szobájához léptem.

– Gyűlöllek! – Belevertem az ajtóba. Természetesen nem válaszolt. Én, pedig nem lettem jobban.

Levágtam magam az ágyra. A hajam a vállamhoz tapadt és nyirkos barna zuhatagot alkotott. Hat éves korom óta rettegek a víztől. Erre rittik egy átkozott hajón kell nyaralnunk! A Csendes- óceánon!

Elsős voltam. Életem első osztálykirándulása egy táborozással kezdődött a városunkhoz közeli tavacskájánál. Két napos kirándulásnak indult, kis sátrakban aludtunk, pillecukrot sütögettünk és rengeteget beszélgettünk. A kicsi, nagy zöld, bociszemeket szemeket meresztő,  kétcopfos én csupa rózsaszínben szörnyen izgatott volt, már nagyon várta. Aztán este, a legjobb barátommal Jace-szel úszni mentünk. Nem szóltunk a tanítónéninek, csak elindultunk. Jace. Annyira édes kisfiú volt. Fekete hajú, csokibarna szemű, babaarcú, szörnyen okos kis srác. Beúsztunk, fröcsköltük egymást és sokat nevettünk. Aztán még mélyebbre mentünk, de ő...többé nem jött fel a víz alól. Először azt hittem, hogy csak viccel, de továbbra sem láttam sehol. A nevét kezdtem visítani, lemerültem, kerestem, de már nem volt ott. Az egyetlen barátomat megölte az az átkozott tó. Megfulladt és ez csakis az én hibám volt. Jace miattam halt meg.

Az emlékek hatására sós könnyek áztatták az arcomat, már zokogtam. Soha senkinek nem mondtam el mi történt igazából. Mindenkinek azt hazudtam, hogy reggel mikor felébredtem Jacey már nem volt a sátrunkban. A rendőrök évekig keresték, a szülei azt hitték megszökött. Attól kezdve éjszakánként rémálmok gyötörtek, arról a rohadt tóról, meg nyavalyás hollókról. Ha csak megláttam Jace képét vagy összefutottam a családjával pánikroham tört rám, míg végül Doyle-ék Európába, mi pedig Indiana-ból Wyoming-ba költöztünk.

Azóta nem mentem víz közelébe, sokáig még fürödni is féltem. Ez a hajóút rettenetesen nehéz lesz.